Tags: börzsöny | geocaching | gps | teljesítménytúra | túra
A túra mottója változó volt a nap folyamán: Húdeszép - Húdejó - Hajjaj, hajjaj - Azanyádkeservit... - Lejutunkinnenvalaha??? Majd pedig este: Húdejóvót :D
Petivel ugye mostanában kettő baj van. Egy: Nem kéne a kezére esnie, mert még nem forrt össze, és sérülékeny. Namost, ha valaki esik, akkor a kezére fog esni. Szumma ergo: NEM kéne elesni EGYÁLTALÁN. Kettő: Balkézzel féligmeddig meg tudja tartani magát (például útszéli bokorba kapaskodva). Jobbal egyáltalán nem. Ez pedig jegesre fagyott, harmincfokos lejtőkön képes okozni némi kellemetlenséget.
Ilyenkor pedig nyilvánvalóan egy havas-jeges túrára kell menni, 930 méterre, és olyan ösvényeken lejönni, amin előttünk úgy kétszáz ember tapogott.
Nembaj, nem bírjuk már ki otthon, a vizsgaidőszaknak vége, menjünk.
Már napokkal előtte nézegettük az időjárás-jelentést, hogy vajon sárban vagy hóban fogunk-e csúszkálni. A hónak jobban örültünk volna, mert kevésbé koszos, és nem súlyozza annyira a bakancsot. Ez be is jött, mert reggelre még lenn a faluban is kétcentis hólepel fedte a tájat.
A szokásos reggeli tökölődés után a starthelyre, Diósjenő szélére végül reggel nyolckor értünk, nyolc húszkor indultunk fel a zöld jelzésen. Egy bő kilométeres erős kaptató után letértünk a piros ikszre, a Bárány-bérc felé és a GCBARB felé véve az irányt. Már útközben, csehvár alatt találkoztunk GPS-es kollégákkal, és elcsípett szavaikból kiderült, hogy a csehvár ládát keresik épp. Szóba elegyedtünk kicsit, majd továbbálltunk. GCBARB-tól 200 méterre, a siklórepülősök starthelyéről csodás kilátás fogadott. (Épp egy ernyős sem volt ott. Nahát.) Aztán felmérve a maradék 200 méternyi terepet, Peti azt mondta, bocs, de oda menjek egyedül.
Elindultam, de 20 méter után úgy döntöttem, hogy mivel sem csákányom, sem kötelem, de még egy nyomorult szög sincs a bakancsomban, én most ezt kihagyom, elég egy családba egy törött egyed is. De szerencsére utolértek minket előbb megismert kollégák, és gyorsan vázolva számukra a helyzetet, voltak olyan szívesek elárulni a jelszót. Hát így ez is megvan :) Ezúton is köszönjük :)
Pihenésképpen legurultunk a Bércről, és az alatta levő pihenőnél becsekkoltunk egy szendvicset, bámészkodás közben. Ekkor már éreztem, hogy nem marad száraz a bakancsom...
Következő állomás a Foltán-kereszt volt. Itt két népi megfigyelést is tettem:Egy: Húsz centis hóban nehéz menni. Wow. Kettő: Télen jóval nagyobb hatásfokkal követhető a kesserösvény.
Láda becsekkolva, az előttünk járók gyönyörű utat tapostak nekünk a sisnyában a bokor aljáig. Köszi. :D :D
Innen ráfordultunk a kékre, és Csóváig ezen haladtunk, néha nagyon meredeken, néha csak kicsit. Jó volt újra látni azokat a szakaszokat, amiket már bejártunk a nyáron. A csóva alatt már elég nagy volt a népsűrűség, százméterenként álltunk meg lihegni, az ott azér elég kemény.
Egy nagyon szimpatikus kutyussal hozott össze a sors. Farokcsóválva közeledett felém, én néztem rá és mosolyogtam, majd két méterre tőlem átváltott támadó üzemmódba, és vicsorogva-ugatva nekemugrott. Még jó, hogy sejtettem, a túrabotom okozza neki a traumát, azt eldobtam, jelezvén megadom magam. Elégedetten el is vonult. A gazdi még megkérdezte: Megpiszkáltad a bottal? Hát, hogy a nyavalyába ne, egyértelmű, hogy én majd bottal fogok megpiszkálni póráz nélküli nagytestű kutyákat... Ennél több íkúval áldott meg az Isten... Azon még nem tudtam túltenni magam, hogy egy teljesítménytúrára (Értsd: SOK ember egy helyen, sokuknál nagy BOT van, ugyanis épp túráznak) miért kell póráz nélkül nagytestű kutyákat cipelni. Semmi gáz, még egyben vagyok.
A tetőn kissé elhűlt forralt bor, nagy szél, sok ember, jó tábortűz, és tökéletesen átázott bakancs fogadott. Télre kell már venni egy másikat. Becsekkoltunk, átvettük kitűzőt és a pontot, mandarint, müzliszeletet, miegymást, és tíz perccel egy óra előtt elindultunk lefelé. Na itt kezdődött a haddelhadd...
Már korábban eldöntöttük, hogy a Hollófészek kimarad, mert egyrészt én oda akartam érni istentiszteletre, másrészt meg sejtettem, hogy rágósabb falat ez, mint ahogyan elképzeltem.
Végig a zöldön mentünk le, mert ez a legrövidebb út az autóhoz, hat és fél kilométer. Ennek az első felén elég hamar túltettük magunkat, jó átlagot mentünk, gyönyörködtünk a havas tájakban és fákban.
Elhaladtunk a nyír-réti kastélyrom mellett, előrelátóan le is fotóztuk minden irányból az oszlopot, merthogy ennyi látszik belőle; aztán a hárombarát vendégház romját észre sem vettük, hogy elhagytuk. Aztán ahogy olyan részre értünk le, ahol már nagyon sok ember járt, aggódni kezdtem saját és drága uram testi épségéért. A magam teljes testi épségéért és az ő törött épségéért. Az úgynevezett Ételhordó Út már néhol elég konkrétan fagyos volt, néhol pedig veszélyes. Egy megáradt patak folyt keresztül az úton, ezen már minden-mindegy alapon gázoltam át, gondolván ettől már nem lesz több víz a cipőmben, bőven elég már abban a hólé. Aztán, miután betorkollt utunkba a zöld tanösvény, már igen komoly tervezést igényelt minden lépés. (Veszek egy hágóvasat és hozzávaló bakancsot. Néha a börzsönyben sem árt.) Mindenhonnan sikongatás hallatszott, ahogy próbálták a kollégák minél kevesebb eséssel abszolválni a feladatot. Aztán a szervezők is elhaladtak (száguldottak-repültek-snowboardoztak) mellettünk, egy élmény volt látni. Én is kipróbáltam volna, de egy családban egyszerre egy törött elvbe még mindig nem fért bele... Vagy egy órába tellt leküzdeni ezt a kilométert, aztán már csak arra kellett ügyelni, hogy nem az úton, hanem a mellette levő avarban kell haladni, és minden rendben.
Megváltás volt meglátni a piros szuzukit a kanyarban, élmény volt levenni a vizes cuccokat, jó volt hazaérni és benyomni az előrendelt spagettiket, életadó volt lezuhanyozni jó forróval és leápolni a sebeket, aztán félholtan beesni imaházba, jó igehirdetést hallgatni, végül pedig pizzával és sörrel zárni a napot, és fél tízkor beájulni. És közben arra gondolni: Jövőre is megyünk :)
Ui.: A többi beszámolót Peti, te írjad. Akkor nem lesz ilyen rém hosszú. :-D :-D
